DÖBRENTEY ILDIKÓ » « NYITÓOLDAL  |  AKTUALITÁSOK  | Sajtó | Galéria | Kapcsolat | Kedvenc oldalaim   Interjúk, cikkek A magyar Disney lehettünk volna, interjú Levente Péterrel, HVG, 2008. január   "Nem nekem hiányzik a képernyô, hanem a mi mûfajunk színe hiányzik onnan" - mondja lapunknak Levente Péter, az egykori Móka Miki, akit a hvg.hu a televíziós gyerekprodukciók hiánya kapcsán szólaltatott meg. hvg.hu: Úgy tapasztalom, hogy aki találkozott önnel vagy a mûsoraival, annak ez meghatározó élménye maradt. A mai napig fellép gyerekeknek szóló produkciójával, a képernyôn mégsem látható, legfeljebb interjúalanyként. Levente Péter: 1965-tól 1980-ig csak a ZsebTV-ben játszhattam. Amióta mi, vagyis Döbrentey Ildikó és én mûsorcsinálóként is kapcsolatba kerültünk a tévével Takács Vera szerkesztô jóvoltából, egyetlen alkalommal derült ki, hogy kinek van talentuma a televíziózáshoz, ez pedig Hankiss Elemér elnöksége alatt volt. Hatvanvalahány produkciós iroda nyílt az MTV-ben, és amelyik ismételhetô mûsort szállított, az mûködött. Várkonyi Gábor és ifj. Elek Ottó is nyitott egyet, ôk kerestek meg bennünket, és meg is egyeztünk egy estimese-sorozatról, ez lett az Égbôlpottyant mesék. Aztán a Hornék alatt helyzetbe hozott régi-új vezetés visszaállította az „osztályrendszert”, visszatértek a hivatalos tévések. hvg.hu: Ha jól emlékszem, a nyolcvanas években sem nagyon volt képernyôn. Szerepléseit leginkább a Rodolfó mesteréhez hasonlíthatnám: bár egy ország ismerte, aki látni akarta, annak személyesen kellett elmennie egy elôadására. A tévék mirelittel etetik a gyerekeket A "gyerekek a tévé elôtt" témakör jószerével kimerül a reklámok, illetve az erôszakos rajzfilmek veszélyeinek - egyébként jogos - ecsetelésében. Eközben elsikkad, hogy a reklámok és az importált rajzfilmek között hazai gyártású produkció alig akad. L. P.: Ez így volt, ráadásul vele akkor sokszor szerepeltem együtt színpadon. A tévében viszont keveset. Mondta is Takács Vera rendezô, hogy nem szeretné, ha a zenepedagógus Bartalus Ilona után a Levente-Döbrentey páros is elmenne Kanadába. Hívtak ugyan minket külföldre, ahol három év nyelvtanulás után már mûsorunk lett volna, de arra jutottunk, hogy a magyar gyerekektôl miért vennénk el a talentumunkat? Odaát van dollár, nekünk meg itt van a saját, eredeti koncepciónk. Minek menjünk el konkurálni a Walt Disney-vel, amikor itt mi vagyunk a Walt Disney. Azaz csak lehettünk volna, ha legalább az egyik sorozatunkat hagyják befutni. De a vége elôtt mindig leállították. Az elsô bakelitlemezünket is majdnem bezúzták 1984-ben, végül csak a fellépéseinken terjeszthettük. Például a Film, Színház, Muzsika is 1994-ben közölt rólam elôször interjút, miután 1961 óta éjjel-nappal színen voltam. Úgyhogy most sem érzem magam mellôzöttnek. hvg.hu: A Zsebtévét nem állították le… L. P.: Igen, azt én mondtam le, tizenöt év után. Azért, mert - ahogy mondani szoktam - nem szeretem a veterán levest, vagyis amit egy babérból fôzünk életünk végéig. A Móka Miki egyébiránt Tóth Eszter ötlete volt, és Szabó Attila rendezô - a Süsü, a sárkány rendezôje - tette igazán nézhetôvé. Ô találta ki Hakapeszi Maki figurájához Kemény Henriket, Bunyós Bálinthoz Szôlössy Irént, a Furfangos Frigyes mesterhez pedig azt, hogy a labdabábot én mozgatom, Kemény Henrik pedig beszél rá rekedt hangon. Szóba jött Móka Mikinek Tordy Géza, vagy Móka Miminek Ronyecz Mária, de inkább olyat választottak, aki bábozni is tud, én pedig akkor a Bábszínházban dolgoztam. De a bábozás ugyanúgy nem elégít ki, ahogyan a pantomim és a színészet sem. Nekem ezek csak eszközök ahhoz, hogy elérjem a célom: hogy a velem kapcsolatba kerülô, elsô élményeit gyûjtô gyereknek, felnôttnek olyan lelki erôt és szellemi patronokat adjak, amitôl az önbizalomhiányát vagy a végtelen önbizalmát ô maga tudja rendíthetetlen önbizalommá változtatni. Én rejtett, didaktikus módon tanító mûvész vagyok, vagyis pedagógiai eszközökkel készítek mûvészi mûsort. Amit a Zsebtévében feltaláltam, s másutt is folytattam, az a gyerekekkel való társas kapcsolat. A mi mûfajunkban ugyanis a gyerekek gyakran díszlet- vagy illusztrációszerepet kapnak, törpe felnôttként affektáltatják ôket. Mi lelki kontaktust teremtünk velük, a pontos szituációt és a szerepet ismeretjük velük, a dialógust rögtönzik. Soha nem mondtak betanult szöveget, ettôl természetes, hiteles és derûs az eredmény. Csak a felnôtt alkotóknak kell nagyon precízen felkészülniük. hvg.hu: Ehhez azonban elég sokat kell a gyerekkel foglalkozni. L. P.: Rendszeresen és katartikusan. A mûvészi alkotás mellett Döbrentey Ildikó és én is folyamatosan tanítunk óvodástól egyetemistáig. Nemrég odajött hozzám egy nagypapa: nézze, ott a lányom, most harmincnégy éves. Maga egyszer egy színpadi szülô-gyerek szerepcsere játék során azt mondta neki, hogy mindig a nô nyújt kezet. A kislány azóta elôre köszön, és nyújtja a kezét, kivéve ugye az idôsebbeknek. S feltehetôen azt sem mondja, hogy csókolom, mert ez a másik heppem. A szocializmus egyik legcinikusabb maradványa a formák degradálása, például ahogyan az értelmetlen köszönést megvalósították Magyarországon. A csókolom ugyanis csak a szerelmesek között érvényes köszönés, s most egy jó nyelves csókra tessék gondolni. De az én feleségemnek más férfiak csak azt mondhatják: kezét csókolom! Mert majd én csókolom ôt! Gondolkodjunk, ne engedjük ezt át másoknak! Aki nem mond le az önálló gondolkodásról és döntésrôl, az következetesen cselekszik, s vállalja a döntéséért az esetleges hátrányokat is. Magatartáskultúra címen tartok elôadásokat szerte az országban pedagógusoknak, tantestületeknek, szülôknek, a felnövekvô nemzedékek érdekében. Az amerikai rajzfilmekben megalázzák a vesztest hvg.hu: De hát annak idején nem csak Hornék jöttek, hanem velük együtt a kereskedelmi csatornák is, akik más tempót diktálnak. Megváltozott a médiaközeg, a gyerekekre csôstül zúdulnak a képi információk, és az ön mûfajával talán nem is volna egyszerû megfogni ôket. L. P.: Igen, gyors a ritmus, de akkor miért gyorsítanak még rá? És miért nem hagynak mást, hogy lassítson? Mi a csönd mûvészei vagyunk, nálunk például nincs tapszene az elôadás végén. Felrakom lemezen Döbrentey Ildikó versét s Gryllus Vilmos angolkeringôjét, lemegyek a nézôtérre és mindenkivel összeérintem a kezem, így köszönök el. Az elôadásaink mindig bizonyos korosztálynak szólnak, elôre megmondjuk, melyiknek. Az óvodáskorúaknak például lassabb metronómmal játszunk, mint az elemi iskolásoknak, de végül mindkét korosztálynak ugyanolyan hosszú elôadást tartunk. A családoknak egy harmadik változat készült. A mi kacagó koncertjeink nem jobbak, mint a többieké, hanem mások. Szerintünk egyedi szín a kulturális palettán. A gyermeket nem tekintjük egyenrangú partnernek, vagy kis felnôttnek, legfeljebb papíron egyenjogúnak. Félre van ez értve és magyarázva. A gyerek kiszolgáltatott lény, az a csodálatos, hogy üres, fehér lapjára, elölrôl kezdhet mindent jegyezgetni. Óriási felelôsség, hogy mit lát-hall tôlünk. Én a nyitottsággal és a természetességgel érek el eredményt náluk, s rajtuk keresztül a szüleiknél is. A színházban a hetven-nyolcvan perces elôadásainkat több száz óvodás, kisiskolás üli végig, pedig nincsenek benne akciójelenetek. hvg.hu: De mégis: talán ez a személyes kontaktuson és a személyes varázson alapuló mûfaj mégsem tévére termett? L. P.: Nem így van. A talentum olyan, mint a kibányászott gyémántrög. Szépsége és értéke attól függ, melyik ékszerész kezébe kerül. Mi minden csiszolásban képesek vagyunk mívelni a talentumot, tehát minden médiumra transzponálni tudjuk. Ki van ez találva, csak idônként elbuktatják a pillanatemberkék. Míg annak idején a három T szabályozta a kulturális életet, most van helyette a három P: a parancsra tevés, a pótcselekvés és a pazarlás. hvg.hu: A köztelevízió forráshiánnyal küzd, és a kereskedelmi csatornák is arra hivatkoznak, hogy az alacsony nézettséget hozó gyereksávra nem tudnak annyi pénzt költeni, amennyi saját gyártású, jó szellemû programokhoz kell. L. P.: A mi mûsorunk esetében nem kellett nagy formátumban gondolkodni. Volt persze, aki finnyáskodott, szegényesnek tartotta a kartonlapból kivágott gyerekrajzokat. A lényeg azonban az, hogy amikor elkezdtük Döbrentey Ildikóval az Égbôlpottyant meséket, a beküldött gyerekrajzok Walt Disney-szemû kopírozások voltak, aztán három évvel késôbb már csak eredeti, ötletes gyerekrajzokat kaptunk. Ilyesmi egyetlen újságnak sem volt téma, pedig nem nekem lett volna fontos, ha megírják, hanem a magyar kultúrának, s a gyerekek rajzkultúrájának. hvg.hu: Van azért otthon tévéje? L. P.: Van, a szekrényben, gondosan elzárva. Nagyjából tudom, mi folyik a tévében, naponta nézünk ugyan bele, de úgyis ugyanaz megy. A gyerekmûsorokkal is ez a helyzet. hvg.hu: A legismertebb amerikai rajzfilmek szellemiségével szemben ön a fair play-t hirdeti. Például a vesztesnek is gratulál. L. P.: Igen, mert az életben minden egy társasjáték, aki ebben részt vesz, az idônként veszít vagy nyer. Az amerikai rajzfilmekben a vesztes megalázó helyzetbe kerül. A társasjátékban a vesztes szokott gratulálni a gyôztesnek, de nekem régen megtanította a nagybátyám, hogy bizony a gyôztes is gratulál a vesztesnek. Muszáj gratulálnia, hogy a vesztesnek legyen kedve újabb játszmát játszania. Ha megalázó helyzetbe hozom, nem lesz kivel játszanom legközelebb. Pártpolitikusaink például a vetélkedésben a Pál utcai fiúk szintjén állnak, ezzel rossz példát mutatnak. Én jobboldali vagyok, de jobb szeretem úgy mondani: jobbkezes vagyok, aki ettôl még nem csonkolta le a bal kezét, s nem is tesz úgy, mintha nem létezne. Ezt a torzó emberek csinálják. Mind a jobbkezesek, mind a balkezesek számíthatnak a másik kezükre, s a másik emberre is, amikor szükségük van rá. Visszatérve: legalább ilyen rossz minta, hogy a rajzfilmekben gyakran a fizikailag megsemmisített figurák is feltámadnak. A gyerekek azt képzelik, hogy tényleg nyugodtan fejbe lehet csapni valakit. Ez a gyalogkakukk-szindróma, a legcinikusabb példamutatás. Ezekbôl nô ki a Rambo, amit én megnézek ugyan, de egy óvodásnak nem mutatnám meg. A szellemi kapcsolatteremtésre törekszem hvg.hu: Nem akarja a veteránok levesét kanalazni, mondta. De azért gondolja, hogy újra lehet éleszteni olyan - nevezzük így - brandeket, formátumokat, mint a Zsebtévé? L. P.: Én mindenesetre próbálkoztam ilyesmivel, 1990-ben beadtam egy retrospektív sorozatra való forgatókönyv-javaslatot a köztévének. Arról szólt, hogy miként kellene a kor követelményeinek megfelelôen, nem nosztalgiából újrakezdeni a korábban bevált produkciókat. hvg.hu: Kérdés persze az is, hogy Levente Péter helyettesíthetô-e? L. P.: Nem, Levente Péter csak a hozzáállást tudja átadni a fiatal követôknek, inspirálni tudja ôket. Ha szükségem volna ilyen mûvészre, pár hónap alatt megtalálnám, mert nagyon jó színészek vannak az országban. Tehetségesnek kell lenni, s nem kell hozzá egyetem. De a produkciók újraélesztését nem az akció dúsításával, a tempó gyorsításával kell megoldani, mert az primitív dolog. S egyébként is, a különbözô korosztályoknak különbözô a tempóigényük. Én elsôsorban esti mesét vállalnék, amelyet este hét óra harminc és nyolc között kell leadni. Mert az az elsô, hogy ott törjünk be, s a véres, felzaklató hírek között legyen tizenöt perc béke és nyugalom. hvg.hu: Személyesen is tapasztalja, hogy zaklatottabbak a nézôtéren ülô gyerekek? L. P.: Igen, hogyne, de csak egy-egy gyerek. Rossz gyerek szerintem nincs, csak beteg és egészséges. Egy-egy agresszív gyerek képes megzavarni az elôadást, a mi pianissimóink alatt nem bír a fenekén maradni, mindenbe belebeszél. A Halász Jutkánál ilyen nincs, ott beindul a kétezer watt és kész. Én szellemi kapcsolatteremtésre is törekszem, a velünk találkozó ember óvodástól felnôttig, utcaseprôtôl a királyig méltósággal viselkedhet. Most ôsszel mondta egy törökbálinti apuka, hogy a mi elôadásainkon minden gyerek királylánykának és királyfinak érezheti magát. Aki viszont erre a kapcsolatteremtésre éppen alkalmatlan, annak nem engedem, hogy a többi gyerek életre szóló élményét elrontsa, gyöngéden rábírom, hogy vállaljon egy szerepet vagy sétáljon ki. Ez utóbbi évente egyszer fordulhat elô. hvg.hu: Önnek erôs küldetéstudata van... L. P.: ...inkább elszámolástudatom. Nem önmegvalósítás a célom, hanem önismeretre törekszem, hogy az egyébként magas hibaszázalékomat öregségemre csökkenthessem. hvg.hu: Ha ennyire tudja, mit kell tennie, nem vágyik arra, hogy visszatérjen a képernyôre? L. P.: Rákosi Jenô dédnagybácsim nyilatkozta egyszer, hogy sosem kuncsorog munkáért, hanem megvárja, hogy a teljesítményét ismerôk keressék meg ôt. A hozzá illô felkérést elfogadta, a hozzá nem illôre javasolt mást. Engem tehát fel lehet hívni, de én nem ajánlkozom, s nem pályázom. A Fidesz-kormány alatt sem tettem. Engem pusztán azért ne válasszanak ki, mert jobbkezes vagyok. Nem nekem hiányzik a képernyô, hanem a mi mûfajunk színe hiányzik onnan. hvg.hu: De amíg nem az Égbôlpottyant megy a tévében, addig más van a tévében. L. P.: Az már nem az én felelôsségem, én így is rengeteget dolgozom. hvg.hu: A régi adások jóformán eltûntek, legfeljebb akkor lehet látni egyet, ha valaki feltölti egy videómegosztó oldalra. L. P.: Pedig a mi adásainkra jellemzô, hogy idôtállóak, ismételhetôk. Nem is kaphatók, mert akik megszerezték a kiadási jogot, olyan méltánytalan szerzôdést ajánlottak, amibe nem mentem bele. Aki nézô felvette videókazettára, az terjeszti, ha meg valaki le tudja tölteni valahonnan, hát csak töltse. Ad az Isten nekem így is mindennapi kenyeret, a csudálatos harmadik generációs közönségünk pedig folyamatosan munkát. Nekünk sosem volt szükséges kapaszkodni, csupán a megszolgált bizalmat igyekszünk megôrizni. Megjelent: HVG, 2008. január http://hvg.hu/kultura/20080121_interju_levente_peter_zsebteve_moka_miki.aspx Fotók: Stiller Ákos