Gratulálok a Magyar Örökség Díjhoz, amit most kaptatok! Örömöt és elégedettséget éreztem, amikor megtudtam a hírt, hiszen egy kitüntetés azt fejezi ki, hogy számon tartanak benneteket, elismerik, amit eddig csináltatok, és buzdítanak a folytatásra. De ez a cím még többet üzen! Azt, hogy a magyar nyelven beszélő és értő emberek közössége úgy tart igényt rátok - és mindarra, amit képviseltek és létrehoztatok -, mint természetes járandóságára, jussára, valami olyanra, aminek most már deklaráltan is ott a helye a nemzedékről nemzedékre továbbadandók listáján. És vajon nem ez az a megerősítés, amire mindannyian vágyunk? Dehogynem! Éppen ez az! S talán méginkább az annak, akinek az életcélja, hivatása, az emberek életének szebbé-jobbá tétele, a gyerekkultúra gazdagítása, megújítása.

Kezdődött ez pedig valahogy úgy, tisztelt egybegyűltek, hogy volt egyszer egy ifjú ember, aki színész szeretett volna lenni, s egy fiatal lány, aki pedagógusnak készült. Telt-múlt az idő, a leány és a legény szerelmesek lettek egymásba, és összekötötték az életüket. Akkor még csak hitték, aztán később már tudták is, hogy mindörökre. Ildikó mint magyar-rajz szakos tanár dolgozott, Péterből pedig bábszínész lett, majd az egész ország Móka Mikije, aki fellépésein az ujja köré csavarta a közönséget, mígnem Ildikó azt mondta: ilyen képességekkel és ekkora népszerűséggel végre ideje lenne valami értelmesebb dolgot csinálni a gyerekek érdekében. És megnyílt Csepelen az első kísérleti gyerekszínház, Ildikó megírta, Péter pedig élettel töltötte meg a jeleneteket. A hetvenes évek közepe táján, amikor én a Kalákában muzsikáltam, Ildikó meghívott minket egy előadásukra. Ők is eljöttek egy koncertre, és mindannyian úgy éreztük, hogy a kölcsönös nagyrabecsülés megfelelő alap a közös munkához. Elkészült az első, országjáró műsor, a „MÓKALÁKA”, a rádióban pedig megindult évtizedes, fantasztikus útjára az óvodások új műsora, a Ki kopog?, ahol Péter már rendezőként is kipróbálhatta magát. Később, egyszemélyes gyerekszínházi részlegként, elszerződött a Mikroszkóp Színpadra, ahol olyan színházat formálhatott, amilyet csak akart. Így aztán ez lett a 80-as években az akkor már háromfős társulatunknak a rádió mellett a legfőbb műhelye, ahol Ildikó volt a meseíró és a dramaturg, Péter a játékos és a rendező, én pedig a zenész és a zeneszerző. És minket már nem csak a nagyrabecsülés fűzött össze, hanem a kölcsönös szeretet és tisztelet, a barátság, komaság, és a gyerekekért érzett felelősség is. Szép évek voltak, sokat dolgoztunk, összecsiszolódtunk, és megpróbáltuk egyre jobban kitanulni, kipuhatolni a magunk teremtette műfaj – és benne saját magunk - lehetőségeit és korlátait. Televíziós lehetőségeink is adódtak időnként, de ott az áttörés csak a 90-es évek elején következett be, akkor indulhattak el az Égbőlpottyant Mesék sorozatának azóta is sokat emlegetett adásai.

Ildikó és Péter eközben időnként óvónőknek, szülőknek is tartott előadásokat, ahol megpróbálták átadni mindazt a tudást, tapasztalatot, amit a gyerekekkel való munkában szereztek. Ez a törekvésük akkor vett nagy lendületet, amikor Kontra György tanár úr megismertette velük Karácsony Sándor munkásságát. Így alakult és kristályosodott ki lassanként az az életfilozófia, aminek Péter a magatartáskultúra nevet adta, s melyet azóta is számtalan helyen ad elő, egyetemeken, főiskolákon, civil közösségekben.

Az ember társas lény, a társasjátékhoz pedig szabályok kellenek, akár tetszik, akár nem. De vajon mik is ezek a szabályok, hogy lehet ezek közt eligazodni, ezeket a legjobban használni azért, hogy az életben a lehető legtöbb örömünk teljen? Ezt megfejteni, kitapasztalni, továbbadni, a magunk és mindannyiunk javára alkalmazni: talán ez az a sarokpont, ami körül forog Döbrentey Ildikó és Levente Péter minden irodalmi, színházi, tanári, és persze az ettől elválaszthatatlan magánemberi megnyilvánulása. Ezt a törekvést szolgálják a gyerekműsorok felszabadult kacagásai és feszült pillanatai, a szerepjáték és a katharzis, az erőt adó beszélgetések és együttlétek, a továbbképző előadások és az imádságok – szóval az egész életük.

Kedves Péter komám! Ha most azt kérdeznéd, hogy „Vilmos, hol vagy?” sajnos nem vághatnám rá, hogy „Itt vagyok!”, ahogy játszottuk ezt, ki tudja hányszor. Sajnálom, hogy nem mondhattam el itt én ezeket a szavakat, de most éppen Japánban próbálom a magyar muzsika jó hírét öregbíteni. De csak hazakerülök előbb-utóbb! Akkor majd iszunk rá, remélem, és alaposan megszorongatlak Titeket személyesen is.
Gratulálok még egyszer, az ünnepelés után pedig hadd jöjjön megint a munka! Azt tudom, hogy kedvetek mindig lesz hozzá, és azt remélem, hogy egészségetek is még sokáig. Hadd gyarapodjon még egy kicsit az az örökség!

Isten áldjon meg titeket – ezt kívánja nektek a ti Vilmos komátok.

Budapest, 2009. 09. 19.
Gryllus Vilmos