DÖBRENTEY ILDIKÓ »
« NYITÓOLDAL  |  AKTUALITÁSOK  | Sajtó | Galéria | Kapcsolat | Kedvenc oldalaim
 
Interjúk, cikkek
Miért hisznek?
Egy estről és két könyvről személyesen – Zászkaliczky Zsuzsanna
 

Én teszek a gyűlölet ellen Levente Péterrel beszélget Herbert Dóra.
Miért hiszek? LIXXXIX. Budapest, Kairosz, 2013.
Gyatra hitem érlelődik. Döbrentey Ildikóval beszélget Herbert Dóra.
Miért hiszek? XC. Budapest, Kairosz, 2013.



Drága Ildikó, kedves Péter!

Természetesen már nem tudom a napját, amikor először hallottam rólatok. Péter – Móka Mikiként – gyerekkorom természetes része volt. Humorral és rengeteg fantáziával segített fontos dolgokban tájékozódni, magaviseletben felnőni számtalan kis társam közt nekem is. Ildikó égből pottyant meséi már egy másik generációt, az én gyermekeimet kísérték. A tarisznyájukban, amelybe életre szóló útravalójukat gyűjtöttük, az árva királylány karácsonya mellett a legkisebb hajócsavar is ott lapul.

És nem feledhetem azokat a személyes találkozásokat, amelyek egy-egy közös munka, alkotás kapcsán adódtak. Az evangélikus múzeumban múzeumpedagógiai foglalkozáson többször is sikerült a látogató gyerekeket megnyernünk egy fontos ügynek: ez a múlt és az előttünk jártak tisztelete és megbecsülése.

Tudtam, hogy nem csalódom sokoldalúságotokban és hihetetlen közösség- és közönségteremtő képességetekben, amikor az idei Házasság hete alkalmából kőbányai gyülekezetünk Kápolna Színpadára hívtalak benneteket, hogy – ezúttal felnőtteknek – „tartsatok előadást" házasságotokról. Azért az idézőjel, mert amit kaptunk, egyáltalán nem hagyományos előadás volt, hanem, mint minden más esetben, játék, mese és tanítás. Nemcsak „jelenetek egy házasságból", hanem egy igaz elköteleződés konklúziói.

Megrázó és felemelő olyan személyek belső életéről, szerelméről, hitéről hallani, akik nem a sztármagazinok oldalain élnek. Még inkább így van ez, ha mindezt személyes vallomásként kapjuk. Csupa olyasmiről volt szó azon az estén, ami egyáltalán nem divatos manapság: őszinteségről, megbocsátásról, a másik ember elfogadásáról, hűségről (az elődökhöz is!), gyászról, életre szóló döntésről, újrakezdésről. Vagyis a házasságról. Amikor az ember olyan dolgokat hall a színpadon kimondani, amikkel maga is gyötrődik, segítséget kap. Ha olyanokat, amiket maga is úgy gondol, visszaigazolást nyer. Ha pedig kiderül, hogy „még nekik sem egyszerű", hát ez felér egy baráti biztatással. Ha együtt könnyezünk a megszólalóval vagy együtt derülünk a jól elhelyezett – gyakran önironikus – poénokon, még jól is érezzük magunkat.

Ildikó és Péter! Olyan természetességgel, őszinteséggel tudtok beszélni legbensőbb életetekről, hogy fel kell tennem a kérdést: hogyan lehetséges ez? Ehhez nem elég, hogy mint művészek, megszoktátok a reflektorfényt. Csak azt tudom elképzelni, hogy szándékotok van vele. Vagy küldetésetek. Jóval korábban érkeztek, hogy megszokjátok a körülményeket, hogy beállítsátok a hangosítást, és hogy ti fogadjátok az érkező nézőket. Mindenkit kézfogással, érintéssel köszöntötök. Így már nem ismeretlenek ülnek majd a nézőtéren, amikor arról kezdtek beszélni, hogy hogyan oldottátok meg az „anyós-konfliktusokat", hogy hogyan kell egymásnak – akár minden nap vagy naponta többször is – megbocsátani, és mi segített életetek legnagyobb tragédiáit – kisfiaitok elvesztését – átvészelni.

Amikor részt vettem ezen az estén, életetek részese lehettem, és az motoszkált bennem, hogy nem „magatoktól" van mindez. Hogy küldetésetek van ebben a zavaros, átláthatatlan világban. Ahogy a gyerekeknek a játék felszabadító légkörében és a mese „minden megtörténhet" világában olyasmit tudtok adni, ami életre szól, úgy a felnőttek is batyuba köthető ajándékot kapnak. Tőletek. Vagy inkább attól, aki benneteket is a tenyerén tart, aki erőt ad, hogy pirulás nélkül meg tudjatok szólalni, aki szavakat ad a szátokba? Nagy szó lenne, ha azt mondanám, küldöttek vagytok?

A Miért hiszek? könyvecskék olvasása során is ez erősödött meg bennem. A jól ismert sorozat 89. és 90. narancssárga kötete – hozzátok méltó – jó időzítéssel éppen az idei Házasság hetére jelent meg. Megnyerő és megrázó őszinteségetek a leírt beszélgetésekben talán még nyilvánvalóbb, mint a színpadi estén. Mondhatjuk, hogy a betű mindent elbír, de én tudom, hogy ez nem igaz. Azok a betűk korábban hangok voltak Herbert Dóra diktafonján, azokat a mondatokat meg kellett fogalmazni.

Már a két kötetcím sokat elárul rólatok, személyiségetekről. Péter, te aktív vagy, tanáralkat, szívós, nyílt, szókimondó – hiszen színész vagy: te teszel a gyűlölet ellen, de sok más ellen és sok másért is. Ildikó, visszafogott, csendes, szemlélődő, inkább zárkózott vagy (hiszen író): hited érlelődését (így, szenvedő igeként!) várod és kéred.

Az élethez és a hithez való hozzáállásotok különbsége végigkövethető a két interjúban. Két elképesztően különböző ember, akiket megismerhetünk bennetek a szövegeket olvasva! Két elképesztően különböző ember, aki életre szóló szövetségben élnek egymással és az Úristennel. Ildikó, tőled megtanulhatjuk, hogy Isten nemcsak örömökkel, hanem fájdalmakkal is meglátogatja övéit, és hogy ezekben a szenvedésekben ugyanakkor nem hagy el bennünket. Olyan szépen mondod: „Rájövünk, hogy a keresztünk nem nyűg, nem büntetés, hanem feladat. Sőt annál is több: az életünk értelme. Isten nem babusgat és nem kényeztet." Tanítod olvasóidat imádkozni, áldást mondani – olyanokra is, akiket nem szívelünk. Beszélsz kényes dolgokról: mennyire veszélyes, ha burokban nőnek föl a gyermekek, milyen egy házasságban a „váláshelyzet", vagy hogyan élnek bennünk tovább halottaink, akik „átmentek a túloldalra". És szembesítesz is: a múló idővel, az öregedés áldásaival. Tudod, mit tanulunk tőled mindezeken keresztül? Keressük és találjuk meg mindig az élethelyzetünkből fakadó lehetőséget az örömre és a hálaadásra!

Péter, ahogy felnőtteknek szóló magatartás-kultúra óráid, úgy ez a könyv is arra biztat, hogy a teljes élethez, ahhoz, hogy cselekvő, értékes, megbízható felnőttek legyünk, az önismereten, önképzésen át vezet az út. Érett felnőtté válni nem lehetetlen feladat, hanem nagy kihívás és remek cél. Életed számos állomása és megtöretése segített odáig, hogy gyermeki hited érett hitté fejlődött. „Az érett hit kizárólag szenvedések, kegyetlen szenvedések gyümölcse lehet – ki mennyit bír, kinek mennyire van szüksége." – Ildikóhoz hasonlóan fogalmazol. Még fontosabb, ami utána jön: „Ez a megszenvedett hit már több is, mint hit vagy remény, ez már tudás." Sokéves tapasztalattal mutatsz rá arra, hogy nincs minden kérdésünkre válasz. A megoldott és a megoldandó kérdések mellett van ugyanis még egy kategória: a titoké – „legyen meg a te akaratod". Te, az aktív, tevékeny, kíváncsi férfi meghajtod fejed a titok előtt – ez nagy lecke sok olvasódnak. (Családom kedvenc története, a lócitromkupac és a zabszem esete, szintén hatalmas tanulsággal bír.)

Kedves Ildikó és Péter, köszönöm.

Ragyogó ünnepeket kívánok nektek derűs szeretettel:

Zászkaliczky Zsuzsanna


Budapest, 2013. Húsvétján

Megjelent az EVANGÉLIKUS ÉLET c. folyóiratban