|
Én teszek a gyűlölet ellen Levente
Péterrel beszélget Herbert Dóra.
Miért hiszek? LIXXXIX. Budapest, Kairosz, 2013.
Gyatra hitem érlelődik. Döbrentey Ildikóval
beszélget Herbert Dóra.
Miért hiszek? XC. Budapest, Kairosz, 2013.
Drága Ildikó, kedves Péter!
Természetesen már nem tudom a napját,
amikor először hallottam rólatok. Péter
– Móka Mikiként – gyerekkorom
természetes része volt. Humorral és
rengeteg fantáziával segített fontos
dolgokban tájékozódni, magaviseletben
felnőni számtalan kis társam közt
nekem is. Ildikó égből pottyant meséi
már egy másik generációt,
az én gyermekeimet kísérték.
A tarisznyájukban, amelybe életre szóló
útravalójukat gyűjtöttük,
az árva királylány karácsonya
mellett a legkisebb hajócsavar is ott lapul.
És nem feledhetem azokat a személyes találkozásokat,
amelyek egy-egy közös munka, alkotás
kapcsán adódtak. Az evangélikus
múzeumban múzeumpedagógiai foglalkozáson
többször is sikerült a látogató
gyerekeket megnyernünk egy fontos ügynek:
ez a múlt és az előttünk jártak
tisztelete és megbecsülése.
Tudtam, hogy nem csalódom sokoldalúságotokban
és hihetetlen közösség- és
közönségteremtő képességetekben,
amikor az idei Házasság hete alkalmából
kőbányai gyülekezetünk Kápolna
Színpadára hívtalak benneteket,
hogy – ezúttal felnőtteknek –
„tartsatok előadást" házasságotokról.
Azért az idézőjel, mert amit kaptunk,
egyáltalán nem hagyományos előadás
volt, hanem, mint minden más esetben, játék,
mese és tanítás. Nemcsak „jelenetek
egy házasságból", hanem egy
igaz elköteleződés konklúziói.
Megrázó és felemelő olyan
személyek belső életéről,
szerelméről, hitéről hallani,
akik nem a sztármagazinok oldalain élnek.
Még inkább így van ez, ha mindezt
személyes vallomásként kapjuk.
Csupa olyasmiről volt szó azon az estén,
ami egyáltalán nem divatos manapság:
őszinteségről, megbocsátásról,
a másik ember elfogadásáról,
hűségről (az elődökhöz
is!), gyászról, életre szóló
döntésről, újrakezdésről.
Vagyis a házasságról. Amikor az
ember olyan dolgokat hall a színpadon kimondani,
amikkel maga is gyötrődik, segítséget
kap. Ha olyanokat, amiket maga is úgy gondol,
visszaigazolást nyer. Ha pedig kiderül,
hogy „még nekik sem egyszerű",
hát ez felér egy baráti biztatással.
Ha együtt könnyezünk a megszólalóval
vagy együtt derülünk a jól elhelyezett
– gyakran önironikus – poénokon,
még jól is érezzük magunkat.
Ildikó és Péter! Olyan természetességgel,
őszinteséggel tudtok beszélni legbensőbb
életetekről, hogy fel kell tennem a kérdést:
hogyan lehetséges ez? Ehhez nem elég,
hogy mint művészek, megszoktátok
a reflektorfényt. Csak azt tudom elképzelni,
hogy szándékotok van vele. Vagy küldetésetek.
Jóval korábban érkeztek, hogy megszokjátok
a körülményeket, hogy beállítsátok
a hangosítást, és hogy ti fogadjátok
az érkező nézőket. Mindenkit
kézfogással, érintéssel
köszöntötök. Így már
nem ismeretlenek ülnek majd a nézőtéren,
amikor arról kezdtek beszélni, hogy hogyan
oldottátok meg az „anyós-konfliktusokat",
hogy hogyan kell egymásnak – akár
minden nap vagy naponta többször is –
megbocsátani, és mi segített életetek
legnagyobb tragédiáit – kisfiaitok
elvesztését – átvészelni.
Amikor részt vettem ezen az estén, életetek
részese lehettem, és az motoszkált
bennem, hogy nem „magatoktól" van mindez.
Hogy küldetésetek van ebben a zavaros, átláthatatlan
világban. Ahogy a gyerekeknek a játék
felszabadító légkörében
és a mese „minden megtörténhet"
világában olyasmit tudtok adni, ami életre
szól, úgy a felnőttek is batyuba
köthető ajándékot kapnak. Tőletek.
Vagy inkább attól, aki benneteket is a
tenyerén tart, aki erőt ad, hogy pirulás
nélkül meg tudjatok szólalni, aki
szavakat ad a szátokba? Nagy szó lenne,
ha azt mondanám, küldöttek vagytok?
A Miért hiszek? könyvecskék olvasása
során is ez erősödött meg bennem.
A jól ismert sorozat 89. és 90. narancssárga
kötete – hozzátok méltó
– jó időzítéssel éppen
az idei Házasság hetére jelent
meg. Megnyerő és megrázó őszinteségetek
a leírt beszélgetésekben talán
még nyilvánvalóbb, mint a színpadi
estén. Mondhatjuk, hogy a betű mindent elbír,
de én tudom, hogy ez nem igaz. Azok a betűk
korábban hangok voltak Herbert Dóra diktafonján,
azokat a mondatokat meg kellett fogalmazni.
Már a két kötetcím sokat elárul
rólatok, személyiségetekről.
Péter, te aktív vagy, tanáralkat,
szívós, nyílt, szókimondó
– hiszen színész vagy: te teszel
a gyűlölet ellen, de sok más ellen
és sok másért is. Ildikó,
visszafogott, csendes, szemlélődő,
inkább zárkózott vagy (hiszen író):
hited érlelődését (így,
szenvedő igeként!) várod és
kéred.
Az élethez és a hithez való hozzáállásotok
különbsége végigkövethető
a két interjúban. Két elképesztően
különböző ember, akiket megismerhetünk
bennetek a szövegeket olvasva! Két elképesztően
különböző ember, aki életre
szóló szövetségben élnek
egymással és az Úristennel. Ildikó,
tőled megtanulhatjuk, hogy Isten nemcsak örömökkel,
hanem fájdalmakkal is meglátogatja övéit,
és hogy ezekben a szenvedésekben ugyanakkor
nem hagy el bennünket. Olyan szépen mondod:
„Rájövünk, hogy a keresztünk
nem nyűg, nem büntetés, hanem feladat.
Sőt annál is több: az életünk
értelme. Isten nem babusgat és nem kényeztet."
Tanítod olvasóidat imádkozni, áldást
mondani – olyanokra is, akiket nem szívelünk.
Beszélsz kényes dolgokról: mennyire
veszélyes, ha burokban nőnek föl a
gyermekek, milyen egy házasságban a „váláshelyzet",
vagy hogyan élnek bennünk tovább
halottaink, akik „átmentek a túloldalra".
És szembesítesz is: a múló
idővel, az öregedés áldásaival.
Tudod, mit tanulunk tőled mindezeken keresztül?
Keressük és találjuk meg mindig az
élethelyzetünkből fakadó lehetőséget
az örömre és a hálaadásra!
Péter, ahogy felnőtteknek szóló
magatartás-kultúra óráid,
úgy ez a könyv is arra biztat, hogy a teljes
élethez, ahhoz, hogy cselekvő, értékes,
megbízható felnőttek legyünk,
az önismereten, önképzésen át
vezet az út. Érett felnőtté
válni nem lehetetlen feladat, hanem nagy kihívás
és remek cél. Életed számos
állomása és megtöretése
segített odáig, hogy gyermeki hited érett
hitté fejlődött. „Az érett
hit kizárólag szenvedések, kegyetlen
szenvedések gyümölcse lehet –
ki mennyit bír, kinek mennyire van szüksége."
– Ildikóhoz hasonlóan fogalmazol.
Még fontosabb, ami utána jön: „Ez
a megszenvedett hit már több is, mint hit
vagy remény, ez már tudás."
Sokéves tapasztalattal mutatsz rá arra,
hogy nincs minden kérdésünkre válasz.
A megoldott és a megoldandó kérdések
mellett van ugyanis még egy kategória:
a titoké – „legyen meg a te akaratod".
Te, az aktív, tevékeny, kíváncsi
férfi meghajtod fejed a titok előtt –
ez nagy lecke sok olvasódnak. (Családom
kedvenc története, a lócitromkupac
és a zabszem esete, szintén hatalmas tanulsággal
bír.)
Kedves Ildikó és Péter, köszönöm.
Ragyogó ünnepeket kívánok
nektek derűs szeretettel:
Zászkaliczky Zsuzsanna
Budapest, 2013. Húsvétján
Megjelent az EVANGÉLIKUS ÉLET c. folyóiratban
|
