Gyerekek százezrei nézték a Zsebtévét annak idején, játszottak Móka Mikivel, hallgatták a rádióban az Égbôlpottyant meséket, és ma is gyerekek százezreinek szerez örömöt Levente Péter a mûsoraival mûvelôdési otthonokban, színházakban, óvodai foglalkoztatókban, iskolai tantermekben. A gyerektársaságban ma is rendkívüli természetességgel mozgó, hatvanhárom éves mûvész felsôoktatású intézményekben, nevelési értekezleteken, szülôknek is tanít magatartáskultúrát, április végén pedig az égetô közoktatási kérdésekrôl rendezett konferencián tartott elôadást. Levente Péterrel a viselkedés és a magatartás közötti különbségrôl, a mûvészetnek a viselkedésre gyakorolt hatásáról, a természetességre törekvésrôl beszélgettünk.

- Egy Értelmezô Szótárba készülô szócikke szerint a magatartáskultúra olyan ember tulajdonsága, aki képes /lelki/erôt adni társainak, akivel való találkozásom után erôsebbnek érzem magam, de legalább annyi erôvel bírok, amennyivel találkozásunk elején. Kifejtené bôvebben?

- Szögezzük le, hogy a magatartás általánosabb fogalom a viselkedésénél, pontosabban a magatartásnak, mint gyûjtôfogalomnak, a viselkedés csupán alkotó eleme. Az ember élete három szakaszra bontható a viselkedés szempontjából. Az elsô, körülbelül az ifjú korig tartó szakaszban az ember elsôsorban ösztönlény, ösztönei irányítják. Az ifjú kor táján az ösztönhöz társul az ész. Ekkor az ember ösztön- és észlény egyben, és mindkettôvel gazdálkodva gyakran felteszi a kérdést: Ki vagyok én? Hogyan hatok a környezetemre és a környezet rám? Ez persze még mindig csak az egyénrôl és közvetlen környezetérôl szól. A harmadik szakaszban azonban, túl az ifjú koron, ha rendíthetetlen önbizalomra sikerült szert tenni, akkor kibújik az emberbôl a szociális én, vagyis a “társaslényem“. Ösztöneimet kordában tartja az értelmem, társas kapcsolataimban pedig megjelennek a magatartáskultúra elemei. Nekem hatvankét év alatt nem sikerült a harmadik fázist megvalósítani, de a törekvésem kisugárzása már bíztató részeredményekkel kecsegtet .

- Ebbôl az következik, hogy a legtöbb ember csak viselkedési kultúrával rendelkezik a haláláig?

- Valóban, hiszen magatartáskultúrája annak van, aki a halála elôtt képes sok évet úgy eltölteni, hogy környezetének több öröme van belôle mint kára.

- Világnézettôl függetlenül?

- Igen, hiszen a világnézet is csupán egyetlen eleme a magatartás alá tartozó, gyûjtött fogalmaknak. Mondok egy példát. Nekem sokáig puritán, protestáns presbiter apám mutatta az utat. Tizennyolc évesen letértem az útról, tékozló fiú lettem. Aztán a marxizmus-leninizmus esti egyetemen értettem meg, hogy a materializmus voltaképpen idealizmus, Földünkön megvalósíthatatlan, itt soha nem leszünk egyenlôk. Jézus nem ígért földi egyenjogúságot, Kánaánt. ô realista volt, egyenlôségünket a halálunk utánra tette. Én kivárom, és addig itt, a Földön élem meg a poklot és a mennyországot.

- Ha nincs magatartáskultúra, hogyan osztályozza a diákok magatartását?

- Mindig elmondom a tanszékvezetôknek, hogy arab számmal nem osztályozhatom a magatartáskultúrát, és ne várják tôlem, hogy valakit is megbuktassak. Nincs jogom 19-25 éves fiatalok magatartáskultúráját osztályoznom 1-5-ig, legalább kettest mindenkinek adok.

- Számomra ez túlságosan liberális elképzelés. Csodálkozva hallgatom, mert tudom, hogy óráin nem csak a jegyzetelést, hanem annak formáját is elôírja. Hogyan van ez?

- Ugyanis nem szeretem a meg nem értést, a félreértést, vagyis a pazarlást Ezért nálam kötelezô a jegyzetelés, méghozzá a következôképpen. A kinyitott füzet bal /A/ oldalára az én gondolataim, nézôpontom, módszerem kerül, jobb /B/ oldalára a hallgató gondolatai, nézôpontja, módszere/megjegyzései, kérdései. Ámde én csak informálom, illusztrálom a mondandót és inspirálom a tanítványokat, általában nem instruálok (utasítok). Tapasztalatom szerint a fiatalok nagyon élvezik a jegyzetelést, és nincs ellenükre, hogy a vizsgán be kell mutatniuk. Kérem ôket, hogy késôbb is vezessenek ilyen füzetet, barátjukról, barátnôjükrôl, - idôvel esetleg a házastársukról - jegyezzenek fel fontos dolgokat az A oldalra, megjegyzéseiket, kérdéseiket pedig a B oldalra írják. Házasság elôtt nézzék meg együtt, döntsék el alkalmasak-e az együttélésre. A házasságban rendszeresen érdemes elôvenni ezt a jegyzetet, amikor már hûl a szerelem és igényem van melegen tartani.

Szociálisan éretlenek vagy gyermekdedek a fôiskolai, egyetemi hallgatók, hogy általános iskolai szigorral kell jegyzetelésre fogni ôket?

- Nem az a lényeg, hogy éretlenek, hanem az, hogy kiszolgáltatottak. Mindegyik gyermek kiszolgáltatott, önálló keresô koráig. Éppen olyan kiszolgáltatottak, mint a volt szocialista- vagy a fejlôdô országokban a hetven, illetve a fejlett országokban a nyolcvan év feletti idôs emberek, egészségi állapotuktól függetlenül, csupán az életkoruk miatt. A kiszolgáltatottak harmadik csoportja a született, illetve akkut betegek. Kiszolgáltatottságukból fakadóan szükségük van a felelôsségteljes figyelemre. Egyébként nekem negyvenöt éves mûvészi és tanítói munkaviszonyom folyamán soha nem kellett “ált. iskolai szigorral“ fegyelmeznem. Önfegyelemre törekszem, és ez hallgató-alkotótársaimból is önfegyelmet vált ki.

- Visszakanyarodva a magatartáshoz, viselkedésünk javítását segítheti az irodalom, a film, általában a mûvészet?

- Ez a feladata! Más kérdés, hogy a sztárkultusz inkább árt, mint használ. Világszerte mûködnek a léggömbfújó lobbik. A borostyán értéknek nincs szüksége ilyen lufi-lobbikra, viszont nem, vagy csak alig engedik megjelenni a tömegeknek készülô kulturális és egyéb mûsorokban.

- Mit tehet az iskola?

- A reformpedagógia nagy magyar személyiségét, Karácsony Sándort istenhívôsége miatt félreállították. Kár. Most látjuk, hogy az iskola egymaga nem tud az értékek becsülésére nevelni, pedig döntésképtelen családok sokasága várja az iskolától, hogy megtegye. Együtt a családdal többre jutnának, ámde az iskola sokféle értékrendet közvetít, amiben a családok nem tudnak eligazodni. Kellenének a segítô civil szervezetek, hogy segítsenek visszavezetni a gyerekeket, a családokat a természetességhez.

- Miképpen Rousseau mondja, vissza a természethez?

Önképzôkörös gimnazistaként rajongtam érte: - Proxime ad naturam - hirdette Rousseau. A magatartáskultúra kutatásomban már így találom korszerûnek a XXI. század embere számára: Proxime ad naturale. Vissza, de nem a Természethez, hanem a természetességhez. Nézze, az emberiséget leginkább pusztító két kór, a kisebbrendûségi és a felsôbbrendûségi kór. A kisebbrendûségi kórban szenvedô szenvedteti a családtagjait, az osztálytársait, , a munkatársait, és elôbb vagy utóbb gyomorfekélyes, rákos beteg lesz az illetô. A felsôbbrendûségi kórral fertôzöttek szenvelegnek, ami például infarktushoz vezethet. Egyébként pedig aljas, cinikus dolgok megtételére is képessé tehet mindkét kór

- Van középút?

- A természetesség. De nem az “arany középút“. Ez egy keskeny, kanyargós ösvény a kisebbrendûségi kórban szenvedôk feneketlen szakadéka, és a felsôbbrendûségi kórban szenvelgôk kopár sziklaorma között. A természetesség ösvényén járónak sem szenvedni, sem szenvelegnie nem kell. Csak lelki-szellemi-testi egyensúlyra kell törekednie. Ennek megtanításában, azaz a viselkedés alakításában hatalmas szerepe van a családnak és az iskolának, a gyermekmozgalmaknak és az egyházaknak. A gyerekkel kapcsolatba kerülô éretlen felnôttnek igyekeznie kéne természetesen, érett felnôttségre törekvôen viselkedni.

Egyik tanítványom szakdolgozatának témája a negyedik parancsolat volt: Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életû legyél ezen a földön. Az én értelmezésemben így szól ez a parancsolat: "Feltétel nélkül szeresd atyádat és anyádat, hogy hosszú életû legyél ezen a földön, ugyanakkor a tiszteletedet ki kell érdemeljék; feltétel nélkül szeresd gyermekeidet, ugyanakkor a tiszteletedet ki kell, hogy vívják." Például így is gondolom a természetes viselkedést.

NOVÁK GÁBOR
(Megjelent: Terézváros c. lap, 2005)