A Bencze család apraja-nagyjának szeretettel: Döbrentey Ildikó.

Jól figyeljetek, most elmesélem nektek kicsi Ráchel csodálatos történetét.

Nagyanyámtól hallottam én is, neki meg még az ő nagyanyja mesélte „(5.o.).
„Nem őrizték meg írásos tekercsek, csak kicsi Ráchel mesélte ujjongó szívvel. Mesélte gyermekeinek, mesélte az unokáinak. Aztán az unokái elmesélték az ő unokáiknak. Azok továbbmesélték a későbbi utódoknak. Így hallotta a nagyanyám, így mesélte el ő is nekem”(14.o.).


Amikor Erdélyi Zsuzsa a múlt század második felében felfedezte a száz és ezer éveken át lappangó félig pogány, félig keresztény, az utóbbiban jócskán eretnek népi imádságokat, mindig azt nyilatkozták a nyolcvan-kilencvenéves adatközlői: „Nagyanyámtól hallottam én is, neki meg még az ő nagyanyja mesélte”.
Söveges Dávid bencés szerzetestanár megfogalmazása szerint ősi és egyetemes szociokulturális szokás, hogy a nagyszülők átnyúlnak a szülők feje fölött, és kezet fognak az unokákkal. Szent István király óta mintegy 36 nemzedék telt el, ha ezt megfelezzük, akkor már csupán 18. Kétezer éve 72 nemzedék, annak fele meg pusztán 36. Nem csodálatos-e mindez?!

Így hát valóban hiteles Döbrentey Ildikó, amikor így szól: Réges-régi történet ez. És egyáltalán ez a mese igazán mese, mert minden ízében hiteles. Ahogy Arisztotelész írta Poétikájában, majd átvette Horatius, egészen Arany Jánosig (Vojtina Ars poéticája), nem az a művészi, ami megtörtént, hanem ami történni szokott. A kisded első csodájának minden sora úgy van megszövegezve, „ahogy történni szokott”.
Úuuutálom, amikor a tévében festők dadogva, művészettörténészek szájtépve taglalnak ahelyett, hogy a festményeket mutogatnák. Iszonyodom, amidőn költők hüvelyezik, tudorok kárálják, milyen is a vers stílusa, rímei, ritmusa, ahelyett, hogy verseket szavalnának. S hogy magamtól is hideglelést ne kapjak, mint eb a macskától, a legszívesebben felolvasnám itt az egész kis könyvecskét! Igen ám, de akkor nem tülekedne a tisztes hallgatóság, hogy megvegye egyetlen unokájának. Ha kettőnek, tizennyolcezer, ha háromnak huszonhétezer, ha négynek harminchatezer példányban, és így tovább.

Ezért azután se kukk, se bakk, csak csemegézek kicsit az „ahogy történni szokott” meséből, hogy apetitustok ébredjen, tisztelt hallgatóim, kedves jelenlévők! És ha egyszer nagymamák, nagypapák lesztek, meséljétek el ti is az unokáitoknak a kicsi Ráchel csodálatos történetét! (14.o.)

Közben netán megtanuljunk olvasni, esetleg még írni is, sőt – horribile dictu – azt is megtanuljuk ebből a mesekönyvből, mi a művészet csúcsa és mi a nevelés művészetének legmagaslata. Tehát például hogyan kell klasszikus módon jellemezni egyetlen epitheton ornansszal életkort, nemet: kicsi Ráchel – a legkisebb gyerek a négyből, mosolygós Eszter – a legidősebb, húgáról-öccseiről gondoskodó, asszonyi teendőket végző lány, nyughatatlan Áron – a kamaszodó fiú, és a huncut Jóna – milyen is lehetne a második fiú, aki túl akar tenni bátyján, nővérén, mint huncut!
Hiányzik nektek az apai kéz … néha hosszú hetekig nem látta őt [az apát] a család.” A rézangyalát! De ismerős társadalmi kép! Tanítványaim közül már a harmadik nemzedék nő fel anyával apa nélkül. Szociálisan öröklődik a családi minta.

Ám nem is volna művészet Döbrentey Ildikó meséje, ha nem folytatódna egészen másképp. Az apa pásztor, azért van távol, az anya viszont meghal fiatalon. Az apára marad a négy gyerek. Ilyen is szíven ütött a környezetemben a minap, csakhogy nem szépséges meseként, hanem ocsmány valóságként. Nem úgy, ahogy történni szokott, hanem ahogy egyszerien megtörtént. Az anya hagyta ott az apát és beteg gyermekét.
Az anya halála a legkisebbet érinti a legmeghatározóbban. 'Minél kisebb a gyerek, annál nagyobb a trauma' igazsága ez. Éveken át esténként elalvás előtt kicsi Ráchesl sírdogál, majd az éjszaka folyamán rendszeresen becsurrant. A szégyentől, a csúfolódástól meg még inkább, egyre inkább. A szomatikus gyógyítás, tea, tégely, balzsam, gyógyfüvek, kemikáliák semmit sem érnek, hiszen – ma már divatszóval tudjuk –szinte minden betegség pszicho-szocio-szomatikus – testi-lelki-társadalmi. Újabban az orvosok egyre inkább már azt is elismerik, hogy a hívő ember kevésbé hajlamos bizonyos betegségekre, és könnyebben és gyorsabban gyógyul meg a legtöbb betegségből. Tehát a vallásos vonatkozás is alaptényező.

A mesetörténet folyamán fényes csillag ragyog föl, anyja helyett pásztorok jelennek meg a síró, kicsi Ráchelnek, és kiáltozva hívják őt, apját és testvéreit az istállóba, ahol egy asszony kisdedet tartott a karjában. Folyamatosan, finoman cirógatta a fejecskéjét. Kicsi Ráchel úgy érezte, mintha őt simogatná a kéz.

- De jó lenne odamenni … – gondolta.
A kisded ekkor ásított egy nagyot, és karocskájával megcsapkodta a levegőt, mintha integetne.

– Engem hív! – dobbant nagyot kicsi Ráchel szíve, és közelebb lépett. Aztán még közelebb merészkedett, egészen a kisdedig. Még a lélegzetét is visszatartotta.
A kisded kinyitotta a szemét. Kicsi Ráchel úgy érezte, egyenesen ránéz.

– Én vagyok az, kicsi Ráchel … – suttogta.

– Téged hogy hívnak?
A kisded erre elmosolyodott, legalábbis kicsi Ráchel úgy látta az istálló félhomályában. A szíve megtelt bizalommal. …
A kisded le-föl járó kezecskéje akkor hozzáért kicsi Ráchel arcához. Mindentudó újszülött tekitnete pedig mintha azt mondta volna:

– Ne félj, meggyógyulsz.

…
Tudós emberek talán megvitatnák, mi is történt kicsi Ráchellel azon az éjszakán. Én a tudományhoz nem értek, csak annyit mondhatok, hogy másnap reggel, ébredéskor, kicsi Ráchel ruhája száraz volt. Olyan száraz és meleg, mint már nagyon régen. A testvérei nem csúfolták többé. Szép nagylány let t belőle, férjhez ment, gyerekei születtek, és a ruhája száraz volt, száraz, minden reggel, egész életében.
Ez volt az istállóban született kisded, a kisgyermek Jézus legelső csodája.
…
Ha egyszer nagymamák, nagypapák lesztek, meséljétek el ti is az unokáitoknak kicsi Ráchel csodálatos történetét! (13-14.o.)
Meséljétek el ti is!